Volt ez az újévesdi. Leugrottunk pár szélességi fokot, és ugrottunk pár hőmérsékleti fokot. Pálmafák ,fehérhomok, relax. De azért van mit mesélni…
[Zenei aláfestés itt.] Sose írtam még blogot 10000 méter magasan. Értékeljétek, hogy nem a stewardessekkel vagyok elfoglalva Andreával vagyok elfoglalva. Ugorjunk is bele. Nincs sok időnk. Holnap már megyünk Halongba. Phu Quoc egy sziget délen. 30 fok. Rövidnadrág. Ventilátor. Naptej. 50 fucktor. Jetstar Pacific. Ázsiai fapados légitársaság. Nem maradtunk fent. Wizzair kelet. Épp most akarnak ránk sózni egy szendvicset üditővel. Leszáll. Kijön. Szendvicset eszik, többesszám. Taxishiénákat elhajt, majd egybe beszáll. Szállás felhív. Útbaigazít. Taximéter vietnámi fordulaton pörög. Fizet, kiszáll. Pozitív reményekkel szállás belép. Első benyomás: a színek árnyalata a sárga koszosra emlékeztet. Ezen túllendültünk. A fürdőszoba tető nélkül került kialakításra. Ez jó volt, mert (sokáig gondolkodik) napozhattam királyi teendőim közben vagy zuhanyozhattam gekkókkal és üldözhettem a pókokat a falon túlra, amikor királynőm zuhanyozni indult. A pókok mérete már meghaladta a papuccsal eltiporom kategóriát, szóval inkább csak egy hólapáttal megkértem a távozásra. #SaveTheWildLifeInJungle. Phu Quoc természetes növénytakarója a jungle, ami a világörökség része – de azért ezt majd ellenőrizni kell – amíg nem jön a vingroup és ki nem írtja a junglet egy éjszaka alatt, hogy resortot építsen. De vissza a szállásra. A hiányosságok apránként kerültek elő és a hét végére tornyosultak fel. Az elején még csak olyan dolgokkal szembesültünk, hogy nincs túl sok konnektor és ami van az is, hol működik, hol nem. Volt egy kedves amerikai gondnok (a későbbiekben szenilis öregember), aki beengedett a szobába és biztosított róla, hogy kapunk törölközőt csak elfelejtették, de amúgy ki van takarítva, de én ekkor még csak a sárga színösszeállítást láttam. Mindegy már ki van fizetve, próbáljunk meg itt élni. A csapatépítés rögtön el is kezdődött Andi és köztem egy kis kommunikációs zátonnyal, amikor behúztuk az ajtót. “-Nálad van a kulcs?” “-Nem. Nálad van a kulcs?” “-Nem.” “-Bezártuk a szobába?” “-Be.” “-Oké.” Recepció. Szenilis öregember. Pótkulcs. Kulcs kiszabadul. Irány a part. Homok, tenger, megnyugvás. Kiszabadulás a munka világából. Ja én azért hoztam laptopot, hogy dolgozzak… és nem azért, hogy blogot írjak. Sétálunk a parton. A sziget átalakuláson megy keresztül: pár éve még jó volt, pár év múlva már nem lesz jó. Resort resort hátán. Zárogatják le a beacheket. Privát beach, privát beach. Megittunk egy sört sokért. Séta. Enni kéne valamit. Megtaláltuk a világ legfinomabb éttermét. Clams. “-My wife is hungarian.” “-Oooh.” Ezúton is üdvözlet a blog első külsős olvasóinak. Vaksötétben hazaséta. Motorosok a leállósávon. Életveszély. Hazaérés épségbe. Másnap: “-béreljünk motort.” Találtunk egy helyet, ami feleannyiért adta mint a többi. Ez az árelőny a műszaki állapotnál köszönt vissza. Az első, amit kipróbáltam 10 méter után állt le alattam és 15 fokba jobbrakormányozva ment egyenesen. A második motorikusan jó volt, de veszettül zörgött. A harmadik pedig 1 perc késéssel reagált a gázadásra. Szóval a kettest választottuk. Elmentünk egy pepperfarmra, mert az itt kötelező. Az út során nagyon sok építkezés mellett vitt az út. Dinamikusan fejlődő turizmus, vannak beruházások. Amíg rá nem jöttem, hogy a construction hangok a motorunkból jönnek. Jó, hát mindegy menjünk, nem a miénk. Majd, ha megáll felhívjuk a csávót. Olyannyira nem találtuk meg a borstanyát, hogy fel alá jártunk google map -el a kezünkbe és csak közelítettünk. Aztán meglett. Ja, ez az. Láttuk, hogy nőnek a borsvalamik, vettünk borsot, de igazán a tenger izgatta az uszonyainkat, úgyhogy célba vettünk egy beacht, amiről jókat írtak. A szeméttelepen túl egy ösvény másfél km balra és a nyeremény egy secret beach, pár emberrel, ingyen napággyal, árnyékokkal. Pont, mint a képeken. Volt ott egy család. Egész délután ettek. Az összes szemetet maguk alá hányták. Ezért, amikor megittam a söröm nevelési célzattal, alfa hím módjára az égbe emeltem, összenyomtam és a kukába helyeztem az üres dobozt. Teljesen hatástalan volt, de mi megpróbáltuk. A nap fénypontja ezután következett. A vietnámi családfő belepisilt a tengerbe. Na nem úgy, ahogy te vagy én. Megállt a víz kezdeténél, letolta a sliccét és megkínálta a vizet a célzóvízzel. “-Még egy kicsit kenegesd a vállam naptejjel, majd később megyek vízbe.” Nagy szerencsénkre éppen építettek egy árnyékoló szerkezetet, amit kielemeztem Andreának. Befogott oszlop homok kapcsolatok és teljesen felesleges vakrudak tömkelege, de érzésből húzták fel, úgy meg jó lesz. Lemezfedés tengerpartra is ideális. Volt egy hinta. Elkészítettük az új profilképeinket meg 2018-as instagramm kollekciónkat. Aztán haza. Otthon még egy kis fürdés a medencében. Besétál a képbe egy malac. Medencés malacsimi. Nagyon cukkerpogácsa volt. Zuhi a szabadég alatt. Vacsi éppen még nyitva vannak. Noname barbeque. Ez volt a neve. Jó volt. Sokkal jobb a kaja, mint Hanoiban. Aztán annyira bezártak, hogy többet ki se nyitottak. Vaksötétbe haza, de mostmár a tápláléklánc motoros szintjére léptünk. Másnap lenézünk délre. Van ott egy strand, amiről jókat írtak. Sao beach. Csakhogy tudd, ha esetleg arra jársz. Előtte börtönlátogatás. A hely bemutatja, hogy tartották az amerikai katonák a vietnámi háborúban a foglyaikat, de szerintem a tárlat sokkal inkább egy househusband hétköznapjaiba enged betekintést. A képeket megnézve majd mindenki eldönti maga, hogy melyik. Érkezés Sao beachre. Fehér homok. Kicsit azért úgy vannak emberek. Mindenki sétál fel alá. Titkos secret beach reményében mi is felkerekedtünk, hogy megnézzük mi van a köveken túl. Jó sok szemét. Úgyhogy ez nem nyert. Disgustung. Undorító. Amíg nem ázsiában fürdesz a tengerparton nem is érted miről beszélek, de a hatalmas méretű óceánszennyezés az itt testközelből érkezik. Gazdag országok fizetnek a szegény országoknak, hogy elvigyék a szemetet. A szegény ország meg nem tud mit kezdeni a szeméttel és beleöntik az óceánokba. Hát ez annyira nem jó. Amíg mondjuk Zakynthosz szép volt, addig Phu Quoc csalódás a sok szemét miatt. Attól függően, hogy merre fúj a szél kelet vagy nyugat, lesz szemetes a keleti vagy nyugati part. A resortok szemetet szednek és ott lehet fürödni, de száz méterrel arrébb már megint szeméttelep. Nagyon gáz. Ismétlem nagyon gáz. Következő nap szerda. Északra indultunk. Napi instafotózásunk helyszíne a starfish beach. Voltak starfishek. Nem sok ember, de az a kevés mind profilképet akart a tengeri csillagokkal. “-Ne vedd ki az nem jó neki.” “-Áááh. Kiveszi.” Itt tiszta volt a part és nagyon kellemes. Ettünk egy valamit, ami közepesen volt csak vállalhatatlan. Értelmes időben felkerekedtünk. Tettünk egy kitérőt északnyugatra, amivel a dzsungeltúrát is letudtuk, mert 13km-en keresztül csak földút volt. Ahol viszont végetért a földút, ott megetettük a munkagépet és meglátogattunk egy pagodát. Semmi extra, a 12 éves gyerek viszont oxigénpalack nélkül mászta meg a zászlótartó rudat és helyezett el egy sárkányfejet az ünnepek alkalmából. A hazafele úton az egyik kanyarban megnéztük a naplementét. A dzsungelirtó vinpearl corporation ezen a részen tart fent safarit, vízividámparkot, resortot, lakóparkot ,amit akarsz. Gondolom ezen az estén is épségben hazaértünk, mert másnap jött a csütörtök. Délre indultunk megnézni egy vízesést, de nem a jól bevált főúton, hanem nézzük meg ezt, ugyanoda visz csak a városon keresztül. Hát egy nagyon szűk piacon találtuk magunkat, de más is motorral jött, nemcsak mi. A helyi logikai verseny bajnoka előzésbe kezdett mögöttünk, ezzel létrehozva az évszázad dugóját. Se előre, se hátra. Kicsit be is kellett zárni a piacot, hogy felszabaduljunk. Meglett a vízeséshez vezető út előtti parkoló. Belépő? Yes. 120 huf. Hát jó. Bent műállatok életnagyságban. Köves út fölfelé. 20 perc „powerwalk” #fitnesscouplegoals És meglett. Kicsi víz is volt benne, de több nagymama. 70 évesen tették fel magukat a hegyre, mi meg huszonpárévesen kihaltunk. Tovább mentünk keletre, ahol semmi más nem volt csak egy moló és drága kajázók, amik azt gondolták magukról, hogy éttermek és 10x -es áron mértek bármit. Hátraarc. Nincs itt semmi. Irány nyugat. Megnéztük a popular beachet: long beach, a helyi siófok. Kicsit hencsegtünk, majd magával ragadott a naplemente érzés és beültünk a Rory’s bárba. Megtörtént a második kommunikációs zátonyra futásunk, mert Andrea az asztalunknál rendelt egy sört és egy szmötyit én meg a pultnál két sört. Megittuk, hazamentünk. Gyors kaja és készülés a tüzijátékra, mert az év utolsó napja. Ünneplés. Hát az nagyon vicces volt. Megálltunk egy kanyarban, ahonnan azt gondoltuk, hogy látjuk majd az egészet. Egy páran megálltak, továbbmentek. Minden vietnámi a tüzijáték mellől akarta nézni a tüzijátékot. Az utolsó utáni pillanatokig áramlottak előre, családdal, gyerekkel, motorral földúton, hegyen, völgyen. Elkezdték, pont a fa mögött. Semmi baj. Mindenki, aki a kanyarban állt, fel a motorra, gyerek elhagy, sprint, fordul, át a túloldalra, hát innen már látszik. Eltelt 3 perc és elkezdtek visszafele áramlani a motorok, hogy megússzák a dugót. Oh my god. De a kanyarban még megálltak, mint egy utolsó lehetőség visszanézni az égi festményt, ezzel instant dugót okozva. Mi Andival már csak a forgalmat néztük nem is a tüzijátékot. Nemsoká le kellett húzzuk a motort a fűbe, mert az életünk is veszélybe került. Aztán már a füvön is jöttek. Csúcsrajárt a hülyeség.
Elment a dugó és mi is hazaindultunk. Péntek megint Sao beach, mert az bejött. Az év első napja fogytán az üzemanyag. Zárva a kutak. Még mindig nem értünk oda, még mindig nem értünk oda, még mindig nem. Nembaj, majd hazafele otthagyjuk, ahol kifogy. Úgyse kért semmit a kölcsönzős figura: passport, deposit. A pánik-forgatókönyveket végül egy nyitva talált benzinkút oszlatta fel. Sao beachen befoglaltunk két napágyat. Fejenként legalább 2000 ft-ért, mert utolsó nap megtehetjük, relax van. Aztán a környékünkön már mindenkit leszüretelt a két partibolha, aki a pénzt szedte, de minket nem környékeztek meg. Ezt megúsztuk. Volt kürtőskalács, mégse rizstészta. A hazaút is hosszú volt. Este összetalálkoztunk Andi főnökéékkel, mindenki Phu Quocon nyaral 🙂 és együtt vacsiztunk, amely vacsora szimbolizálja az egész ország problémakörét. Rendeltünk és a felét kaptuk csak meg. Aztán könyörögtünk, hogy a másik felét is hozzák már ki. Akkor kihozták a maradéknak a felét, de még pia semmi. “-Can we get the drinks?” Öööö…. és hozott egy itallapot. “-Nooo” már rendeltünk. Aztán Andi megoldotta a helyzetet odament a hűtőhöz és kivette a piákat. Na ekkor mindenki aki a helyen dolgozott, megállt és Andira összpontosított és aztán már az egész hely. A dolgozóknak fogalmuk sem volt, hogy mi történik, aki viszont nem helyi volt példaképként tekintett rá. A vacsit úgy zártuk, hogy jött a pincérlány egy lappal és amit az asztalon látott maradékot azt felírta és kifizettük…akkora volt a káosz…ami fura, mert az elején ugyanúgy felírta, hogy mit rendelünk. Szombat utolsó nap, de csak este megy a gépünk, ezért ez a nap is félig a miénk. Szokásos reggeli. Pancake vagy egg. A tet miatt befutott a tömeg, úgyhogy elég sokat vártunk. Az étkezőasztalnál sok szimpatikus utazó. Beszélgetések kerekednek. Reggeli után szürcsölöd a kávédat és melletted az amerikai srác eltorzult arccal mögéd mutat és azt a mondatot mondja amit nem akarsz hallani: „There is a snake” A védelmi mechanizmusom rögtön beindult. Biztos jól értettem? Snake-t mondott? Nincs hátul szemem. Nagy? Kicsi? Fentről támad vagy lentről ágaskodik? Mekkora veszély lenne hátrafordulni? A széket borítsam-e fel vagy az asztalt meneküléshez? Esetleg hátrahagyjam Andreát, mert akkor hátha megelégszik vele és nekem több esélyem van a túlélésre. Végül az asztal és a szék is elmozdult a helyéről és mivel első pillantásra nem volt szemmagasságban semmi anakonda méretű dolog, ezért a személyi védelmi asszisztensem a készültségi szintet a “világvége mindjárt meghalok” szintről visszaléptette “világvége mindjárt kicsit halok csak meg” szintre. Hol van? Ott? Tényleg. A csávó előző életében sas lehetett. A fűben nyújtogatta a nyelvét. Mindenki köré gyűlt. Ekkor érezhette, hogy forrósodik a talpa?? alatt a talaj. Egy helyi alkalmazott érkezett egy farúddal a kezében. “-What u want? Kill it?” “-Noooo.” Valószínű a kígyó tanulhatott angolul, mert erre a mondatra kilőtt a helyéről és drámai képsorok discovery hangulatába csapott a reggeli idill, főleg annak a békának, ami a szájában találta magát. Elkapta. Ment a küzdelem. A béka még él a kígyó szájában. A kígyó bekamikázte magát a medencébe. “-iiihhj.” Levitte az aljára. Lady vietnám próbál segíteni kihúzni a fával, de a kígyó még nem végzett. Belegondolni is rossz, hogy én ebben a medencében még úsztam néhány napja. Egy kicsi levegőért feljött. Áldozata a halál utolsó sikolyát hallatta, két mellső lába a kígyón kívül. Majd végleg eltűnt és akkor már hajlandó volt a kígyó segítséget elfogadni és eltávozott a dzsungel irányába. Ijesztő. Hostel részleg a szabadban, ágyak tetővel. Ágyak alatt meg kígyók. Szenilis öregember esküdözött, hogy itt még sose volt kígyó mióta itt él. Én elvesztettem a kígyó szüzességem. Szerencsére életben maradtam. Visszavittük a motort. Utolsó színbegyűjtési kísérlet. Thai saláta. Visszaszállás. Kiköltözés. Szenilis öregember a világáról nem tudott olyan részeg volt a pajtásával együtt. Ezt én elég rosszul viseltem, amikor rajta múlt hogy lesz-e taxink vagy nem a reptérre. Aztán rendeltünk magunknak. Leszartuk. Hazarepülés és blogírás.
